Szerda délután meglátogattuk a Prizma Általános Iskola és Óvodát. Előzetes ismeretekkel nem rendelkeztünk az iskoláról, azonban azzal tisztában voltunk hogy táncórára megyünk. Első ami eszembe jut, hogy ahogy beléptünk egy szokványos állami iskola látképe tárult elénk, azonban én belül valami fantasztikus élményre számítottam. De még így is pozitívan csalódtam.

A lépcsőházban egy roppant szimpatikus tanítónéni fogadott minket és tájékoztatta a csoportot hogy több osztállyal együtt fogunk táncórán részt venni. El is vezetett minket a színes folyosókon egészen a 116-os teremig, ahol belépve megláttuk az első gyerekeket. Elsőként Szabolcs mutatkozott be: a fiúkkal kezet fogott, a lányokat pedig öleléssel köszöntötte. Ezután mindenki kezet fogott velünk, majd megindultunk a tornaterem felé. Eközben folyamatosan szóval tartottak minket, Lilla például folyamatosan rendezkedett, volt hogy elküldött, majd visszahívott. Aztán megérkeztünk a tornaterembe, le is ültünk a padokra de gyorsan kiderült hogy nem mi irányítjuk az óra folyamatát, sőt nem is a tanárok. A gyerekek rendkívül lelkesek voltak, én még ilyen lelkesedéssel nem találkoztam állami iskolában. Táncoltunk klasszikus népdalokra, Alma együttesre, Republic-ra. Fantasztikus volt látni a boldog gyerekeket, és azt hiszem a többiek nevében is beszélhetek hogy bár elfáradtunk a nagy néptánc órában, de szellemileg nagyon intenzív felüdülés volt. Az óra után még lepacsiztunk a gyerekekkel, volt aki sírt is amiért vége.

Azt hiszem életem egyik legjobb élményét éltem át, és habár eddig sem tettem különbséget "sérült" és "nem sérült" ember között, most még inkább nem érzem a szegregációt magamban, bár tudom hogy a Magyar társadalom közel sem olyan felvilágosult mint én, de látni az egyre nagyobb és fontosabb akadálymentesítést, és az egyre tágabb munkalehetőség azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy szépen lassan, de jó irányba haladunk.

Balogh Dániel