„És a nyolcadik napon…”

Jaco van Dormael 1996-ban megjelent filmjének, „A nyolcadiknapon…”-nak , megtekintésére kedden került sor a témahét keretében. A francia-angol-belga filmdráma Harry (Daniel Auteuil), a rohanásban élő értelmiségi és Georges (Pascal Duquenne), az intézetből szökött down-szindrómás férfi között kialakuló valószínűtlen és különleges barátságnak a történetét meséli el. A két férfi találkozásuk után, megtalálják mi addig hiányzott boldogságukhoz. Georges az intézeten kívül, „teljes életet” élhet, egy megértő barátra talál, ill. szerelembe esik. Harry a mindennapok depresszív szürkeségéből léphet ki, felfedezheti az élet szépségét Georges szemein keresztül. A film az előítéletek, elutasítás témáit is körül járja, bemutatja a „normális” emberek bizalmatlanságát a fogyatékkal élőkkel szemben. A Filmdráma szívszorítóan fedi fel ezen témák jelenlétét a mai világban, helyenként a néző számára abszurd jelenetekben is. Úgy vélem szórakoztató és érdekes és tanulságos volt a film számunkra.

Balogh Viola

 A hèten a csoportommal ellàtogattunk egy 8. kerületi kàvèzòba, melyet a Nem Adom Fel alapìtàny üzemeltet, ès lènyege, hogy fogyatèkkal èlő emberek szolgàlnak fel benne.

A csalàdias hangulat az első pillanatban megcsapott, mikor belèptünk, bàr a levegő szàmomra tùl fülledt volt. A felszolgàlòk nagyon kedvesek voltak, bàr sajnos nem volt alkalmam megismerni őket. Rendeltünk pàr italt, ès leültünk az egyik asztalhoz beszèlgetni. Nagyon nagy örömmel töltött el a tudat, hogy vannak ilyen helyek a vàrosban, ès bàr nem adòdott rà alkalom, hogy beszèlgessek a kiszolgàlòkkal, terveim szerint hamarosan visszalàtogatok csalàdommal. 

Czakó Tímea 2016. márciusi témahét

Hétfőn a témahetet a Nem Adom Fel ! alapítvány munkatársaival kezdtük. Senki nem tudta mire számítson,  beosztottak minket hat csoportba és leküldtek az aulába. Egy rövid eligazítás után meg is kezdődhetett az érzékenyítés.

Mi először a csapatommal az alpítvány két mozgássérült tapasztalati szakértőjével találkoztunk. Mindakettőjük elmagyarázta a hogy hogyan is élik a mindennapjaikat így kerekesszékből és feladatok elé állítottak minket. Az ő mindennapi problémáinak megoldása szinte lehetetlen volt, vagy több időbe telt mint kellet volna. Egy kézzel felöltözni úgy, hogy a másik kezem görcsösen a testem mellé van szorítva nem egyszerű és a vizespohárral kerekesszékben szlalomozás sem mondható mindennapi feladatnak. Nekünk. De sok ember aki nem volt olyan szerencsés hogy egészségesen élhet mint mi megküzd ezekkel a problémákkal, és helytáll az életben.

Második állomásunk Rafael volt akitől jelnyelvet tanulhattunk, és szavak nélkül kommunikálhattunk.

Utána következett az origamizás, később megtudtam, Kiss Zoltánnal, mert nekem még a telefonszámát is megadta ’ha bármi van hívjam’ címszóval. Az origaminak sem volt akadálya az hogy egy szellemi fogyatékos fiú magyarázta el nekünk a daru madár hajtogatásának módszerét. A közös hang megtalálása Zolival egyszerű a daru madárral már annál nehezebb volt.

Utána mentünk tovább Zozohoz beszélgetni. Bár beszélni nem tud, nagyyon sok mindent megtudtunk róla. Én kisebb veszekedésbe kerültem vele, mert többször beleásított a beszélgetésünkbe, én pedig gyanakvóan megkérdeztem hogy aludt e rendesen. Mint később kiderült, éjfélig beszélgetett Facebookon a legjobb barátjával Rékával, akinek üzenetet is kellett írnünk a beszélgetés során. Zolitól megtudtuk hogy lehet száguldozni egy kerekesszékkel és hogy szerinte mindannyiunk kicsit bolond. Búcsúzkodás előtt a lelkére kötöttem hogy feküdjön le időben és ne száguldozzon Rékával a karfán mert veszélyes is lehet.

A beszélgetés után megtapasztalhattuk pár perc erejéig hogy milyen lehet ha nem lát az ember. Találkoztunk vakvezető kutyával és feladatokat oldottunk meg a többi érzékünkre hagyatkozva. A napot egy kis szájjal festéssel zártuk, amit valljuk be mindenki élvezett, egészen addig ameddig nem gondoltunk bele hogy milyen is lehet funkcionális végtagok nélkül élni.

Szerintem nagyon hasznos volt a hétfő délelőttünk, mert betekintést kaphattunk egy kicsit a mozgássérültek és más fogyatékkal élők világába, és megtapasztalhattuk hogy nem mások mint mi csak más ritmusban, más módszerekkel élik mindennapjaikat.

Eory Anna

Csoportvezetőnk lányával tudtunk beszélgetni, a keddi délelőtt során (március 22.). A fia Áron epilepsziás lett 6 hónapos korában és arról mesélt nekünk, hogy hogyan kezelik férjével a mindennapi nehézségeket. Áron mellett van még egy idősebb fiúk Bálint. Amikor Bálintnak kiderült a betegsége, 180 fokos fordulatot vett az életük. Mindent át kellett gondolni és szervezni. 

Nagyon érdekes volt hallani egy olyan embert akinek az élete megváltozott amiért fia epilepsziás lett. Őszintén válaszolt az összes kérdésünkre és minden részletet megosztott velünk. Nagyon tetszett, hogy reálisan látta a dolgokat és nem csak azt mondogatta, hogy minden rendben lesz. Vannak elképzelései Áron jövőjével kapcsolatban. Sok terápiára jártak és még járnak is, két agyműtétet izgultak végig és fáradnak. Eszter mesélte, hogy voltak pillanatok amikor megtörtek és majdnem feladta. 

Sokszor gondolkodtam már a jövőn, hogy milyen lesz ha nekem gyerekem lesz. És, hogy mindent megfogok tenni azért, hogy egészséges legyen. Ám az ha én mindent megteszek nem azt jelenti, hogy sikerülni is fog az elképzelésem. Nagy félelmem, hogy a gyermekem majd nem tud "teljes életet" élni. És most, hogy láttam milyen nehéz Eszternek mégjobban félek. De azt is láttam, hogy ő milyen erős, hogy azok ellenére amiken keresztülment még mindig dolgozik, bírja és egy másik gyermeket is nevel. A legszebb dolog az egészben, hogy ezt a sorsot megpróbálta hasznosítani úgymond. Játékokat csinál sérült gyerekeknek, és megosztja a tapasztalatait más sorstársakkal. 

Nagyon élveztem ezt a beszélgetést. Örülök, hogy hallottam a gondolatait és őszíntén és nyíltan mesélt nekünk, Tetszett, hogy nem használt ilyen tipikus közhelyeket és reálisan látta a dolgokat. A legtöbb jót és sikert kívánok nekik. 

Molnár Csilla- 2016. március témahét 

Kedd dél előtt jött hozzánk egy ombucman, aki előadást tartott nekünk az emberi jogi munkájáról, saját élményeiről, amiket átélt, miközben értelmi fogyatékosoknak segített a mindennapjaiban és foglalkozott velük. Az előadás nagyon érdekes volt számomra. A legelejétől fogva úgy éreztem, hogy ez egy nagyon nehéz, lelkileg megterhelő munka/feladat amit csinál, és minél tovább hallgattam, annál jobban erősödött meg bennem ez a tudat. Amit alapból is tudtam, hogy a fogyatékkal élőket az emberek általában úgymond „nem szeretik”, az előadás végére és a témahét végére biztosra tudtam, hogy sokszor sajnos undorral gondolnak rájuk. A jogaikkal kapcsolatban például azt tudtam meg, hogy az rendelkezhet szavazati joggal, aki tud válaszolni néhány alap kérdésre, mint például ki Magyarország miniszterelnöke, köztársasági elnöke, stb. Végül elmondott még egy a saját élményei közül és nekünk ki kellett találnunk, hogy ez melyik kontinensen,  országban történt. Az elmondása szerint egy fogyatékkal élő személyt borzasztó körülmények között tartottak és szinte mindenki Afrikára, vagy Ázsiára tippelt. Mint kiderült ez Magyarországon történt. Gondolom sokakat, de engem legalábbis nagyon ledöbbentett. Én személyesen csak remélni merem, hogy a helyzet javulni fog az egész világban a fogyatékkal élő személyekről alkotott vélemény az emberekben, de nem érzem, hogy ez hamarosan megtörténne.

Albert Áron, 2016 témahét

A hétfői programok közül a számítógép-kezelési képességeit bemutató bácsi előadás fogott meg legjobban engem. Érdekes volt látni, hogy egy számunkra egyszerű, hétköznapi cselekvés elvégzése milyen nehéz lehet a fogyatékkal élők számára. 

Az elején még kicsit feszengtem, de hála az előadónak, hamar feloldódtam, mivel sokat viccelődött és nagyon vidáman állt ez egészhez. Elmesélte, hogy korábban született, mint az átlag, így az agyában rosszul alakultak ki a mozgásért és a beszédért felelős részek. Iskolába járt, és ott találta ki azt, hogy az orrával ír. Ez a látása biztonságának érdekében nem volt a legjobb döntés, mert hamar szemüveges lett, de ez végül egy jobb megoldáshoz vezetett. A szemüvegéből egy pácát vezettek ki, így tudott gépelni. De nemcsak gépelni, megtanult programozni és weblapot tervezni. A Nem Adom Fel Alapítvány honlapját is ő tervezte, ezeken kívül nagyon sok játékot is készített. 

Engem nagyon megfogott az az optimizmus, ami áradt belőle. Én, ha fogyatékkal élő emberekkel vagyok, folyamatosan egyfajta szomorúsággal keverő együttérzéses érzelmi mixet érzek. Viszont mellette sokszor elmúlt ez, nagyon érdekes volt számomra ez. 

Szerdán (március 23.) voltunk a Főkefe Gyárban.

Reggel érkeztünk meg és egy Jádi Kriszta nevű nő köszöntött minket. Bevezetésként elmondta, hogy Magyarországon sajnos csak 18-25% a fogyatékkal élő társadalomnak dolgozik, mivel Magyarországon nagyon nehezen integrálódnak, és nem fogadják be őket a társadalomba. „A Főkefe Közhasznú Nonprofit Kft. célja a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatása. Jelenleg kb. 3700 munkavállalóval foglalkozik a cég, országszerte 65 telephelyen. A kb. 3700 megváltozott munkaképességű munkavállalóra 10 rehabilitációs mentor jut (3 fő, illetve a rehabilitációs osztály vezetője Budapesten dolgozik, valamint Szombathelyen, Komlón, Mezőkövesden és Cegléden is dolgoznak rehabilitációs mentorok), ez rendkívül kevés.” Ezt mondta egy interjúban Megkért minket hogy ne nevessük ki a dolgozókat, és hogy tisztelettel kezeljük őket. Körbe vezetett a műhelyekben és megismerkedtünk a különböző dolgozókkal, illetve a feladatukkal. Pár dolgozó bemutatkozott. Sok ember tudta magáról mondani azt, hogy már 20+ éve alkalmazott a gyárnál. Mindenféle fogyatékkal élő emberről tudtunk meg. Fogyatékkal született és szerezett emberek dolgoznak a műhelyben. Kriszta, a körbevezetés vége fele megállított minket és kijelentette, hogy biztos nagyon furcsának tartjuk az itteni embereket. Ez után több hasonlattal próbálta ezt alá támasztani, helyenként sértő előítéletekkel vázolta fel, hogy a mi generációnk milyennek tűnik.

Konklúzióként azt mondanám, hogy most már én is fontosnak tartom a fogyatékkal élő emberek munkalehetőség biztosítását. Jónak tűnik a gyár amennyit láttam belőle, csak sajnálom, hogy az a hölgy volt aki bemutatta a szervezetet.

Halácsy Blanka (2016. márciusi témahét)

Engem ez a beszélgetés ragadott meg legjobban, mert Eszter nagyon őszinte és nyílt volt velünk. Olyasmiket osztott meg kisfiáról (Áronról) amiket én előtte soha nem halottam sérült gyerekek szüleitől. A Nagybácsim is sérült (enyhe fokban értelmi fogyatékos, és epilepsziás), velünk él egy házban és a Nagymamám soha nem mesélte, hogy ő hogyan élte meg hogy sérült gyereke született. Ezért meg is lepett hogy erről a szinte "tabu" témáról ilyen őszintén beszéljen valaki. Eszter meglepett a racionalitásával, és nagyon tisztelem a kitartásáért.

Eszter mesélt arról is, hogyan alakított ki magának egy túlélő életmódot. Ezzel tudta egyensúlyba helyezni a magánéletét, idősebbik fiával (Bálinttal) való kapcsolatát, és Áron ápolását. 

Elgondolkodtató volt és sok dologra adott választ. Nem tudtam elég jól megfogalmazni, mennyire sokat jelentett nekem ez a beszélgetés.

Bors Luca

Szerda délután meglátogattuk a Prizma Általános Iskola és Óvodát. Előzetes ismeretekkel nem rendelkeztünk az iskoláról, azonban azzal tisztában voltunk hogy táncórára megyünk. Első ami eszembe jut, hogy ahogy beléptünk egy szokványos állami iskola látképe tárult elénk, azonban én belül valami fantasztikus élményre számítottam. De még így is pozitívan csalódtam.

A lépcsőházban egy roppant szimpatikus tanítónéni fogadott minket és tájékoztatta a csoportot hogy több osztállyal együtt fogunk táncórán részt venni. El is vezetett minket a színes folyosókon egészen a 116-os teremig, ahol belépve megláttuk az első gyerekeket. Elsőként Szabolcs mutatkozott be: a fiúkkal kezet fogott, a lányokat pedig öleléssel köszöntötte. Ezután mindenki kezet fogott velünk, majd megindultunk a tornaterem felé. Eközben folyamatosan szóval tartottak minket, Lilla például folyamatosan rendezkedett, volt hogy elküldött, majd visszahívott. Aztán megérkeztünk a tornaterembe, le is ültünk a padokra de gyorsan kiderült hogy nem mi irányítjuk az óra folyamatát, sőt nem is a tanárok. A gyerekek rendkívül lelkesek voltak, én még ilyen lelkesedéssel nem találkoztam állami iskolában. Táncoltunk klasszikus népdalokra, Alma együttesre, Republic-ra. Fantasztikus volt látni a boldog gyerekeket, és azt hiszem a többiek nevében is beszélhetek hogy bár elfáradtunk a nagy néptánc órában, de szellemileg nagyon intenzív felüdülés volt. Az óra után még lepacsiztunk a gyerekekkel, volt aki sírt is amiért vége.

Azt hiszem életem egyik legjobb élményét éltem át, és habár eddig sem tettem különbséget "sérült" és "nem sérült" ember között, most még inkább nem érzem a szegregációt magamban, bár tudom hogy a Magyar társadalom közel sem olyan felvilágosult mint én, de látni az egyre nagyobb és fontosabb akadálymentesítést, és az egyre tágabb munkalehetőség azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy szépen lassan, de jó irányba haladunk.

Balogh Dániel